Tudod mia bánat?
Várni valakit, ki nem jön többé,
Eljönni onnan, ahol boldog voltál,
S ott hagyni szíved örökké.

Szeretni valakit ki nem szeret téged,
Könnyeket tagadni, mik szemedben égnek.
Kergetni egy álmot, soha el nem érni,
Csalódott szívvel mindíg csak remélni.

Megalázva írni egy könyörgő levelet,
Szívdobogva várni, s nem jön rá felelet.
Szavakat idézni, mik lelkedre hulltak,
Remegő ajakkal idézni a múltat.

Hideg búcsúzásnál egy csókot koldulni,
Mással látni, s nem utánna fordulni.
Kacagni hamis lemondással,
Hazamenni, sírni könnyes zokogással.

Otthon átkönnyezni hosszú éjszakákat
S imádkozni,
Hogy sose tudja meg,
Mi is az a bánat!

A szív gyorsan elárúlja önmagát,
De mást lát a két szem,
Messze túl a könnyeken
Hogy még mindíg Te vagy a mindenem!

Ha azt kérdezné tőlem most valaki,
Mondjam meg mit jelentesz nekem?
Tán büszkeségből azt felelném,
Semmit, csak múló szerelem.

Elmegyünk majd egymás mellett,
S a két szemed rám nevet
Kacagva köszöntelek én is,
De hangom kissé megremeg.

Mosolygok az utca sarokig
Aztán, hogy elfordulok
Fáradt szememhez nyúlok,
S egy könnycseppet elmorzsolok.

Az elválás mindíg nagyon nehéz,
De rosszúl itélsz
Nem bántam meg,
Bárhogy is volt, nem bántam meg.

Szívemben mindíg lesz egy hely emlékednek,
Elfelejtem azt, hogy rossz vége lett.
És csak az maradsz,
Ki engem boldoggá tett.

Elmentél tőlem kedves,
S én hagytam, hogy menj csak el
Hiába lett volna minden,
Ki menni akar, engedni kell.

Mosolygott hozzá az arcom,
De mögé már senki sem néz,
Játszani a közönyös embert,
Most látom csak milyen nehéz.

Ha azt kérdezné most tőlem valaki,
Mondjam meg, mit jelentesz nekem?!
Egy pillanatra zavarba jönnék,
S nem tudnék szólni hirtelen.

S nagysokára mondanám hallkan,
Semmiség, csupán az életem,
S nem venné észre rajtam senki sem,
Hogy könnyes lett a szemem.