Minden hét egy év, minden hét
egy harc,
Mert régóta kísért engem egy
isteni arc,
Az arc, melyet elfeledni nem
tudok soha,
Mivel lágy szíved, lángoló
szívem otthona!

Tested testemé, kezed kezemé,
Eszed eszemé, szemed szememé!
Hm, a szemek, melyek rám
szenvedéllyel néznek!
Ilyenkor érzem szívemet
rendkívül nehéznek!

Mert tudom lehetetlen mi
ketten együtt örökké,
Az tölt el bánattal, hogy az
idő léte az ördögé!
Az ördög, aki a szenvedés
egyetlen angyala,
A bánatot szórja a Földre
nevetve egymaga!
A lelke sötét, de a fény
mindenhol talál utat,
Amit Isten a szeretni tudóknak
megmutat,
Megmutat egy ösvényt, amin ha
átlépsz,
Akkor az ígéret földjére
gyorsan elérsz!

Nekem is a sok út közül
választanom kellett,
Egyedül maradok-e, vagy valaki
mellett,
Úgy érzem jól döntöttem, és
már pontosan tudom,
Az idő és az út fájdalmas
szenvedéseit érted futom!

Vállalom a bánatot, ha nem
látlak,
Becsukom szemem és
megtalállak.
Szeretlek, ezt tudod,
melletted vagyok,
Ha elhagysz úttalanul, szép
lassan elhalok!

pompájában játszik,
Ha sötétség jön el, alszik, ha
fény, akkor újra virágzik.
Az én szívem is ilyen, ha okot
talál nevetni, hát nevet,
De olykor szomorú, ha nem
talál segítő kezet.

De te már régóta itt vagy,
mint a virágnak a fény,
Ha sötétség is van, te vagy az
egyetlen remény,
És akkor is boldogan alszok,
mert érzem,
Hogy szívemben már sohasem
vérzem.