Egy perc veled, s már nem is számít semmi,
Hamar könnyekben fakadok ki,
Soha senki nem volt még, velem ilyen,
Amit, teszel, amit mondasz, kedves nekem minden.
Egyszerűen mondhatnám: szeretlek édesem,
S hálás vagyok, hogy összehozoztt minket a véletlen.
Sajnos nem mondhatom, e csodás vallomást,
hisz elvesztenénk vele minden mást.

Az átok lassan eléri célját,
Fényt vesztek, és át érzem a szerelem fájdalmát.
Fáj bizony, hogy nem lehetsz velem,
Hisz tudod, te vagy nekem az egyetlen.
Végső bizonyságul megleplek álmodban,
Csendben, halkan, nesztelenül suhanva,
Csókot lehellek szeretett arcodra,
Fájó könnyeimet elszorult szívem tartja fogva.

Visszaúton, nem látom az ösvényt,
A szerelem vak, szívem, retteg most fél,
Fél, hogy elszakítják, az egyetlen embertől,
Aki szerette, becsülte mindig tisztelte őt.
Letérek immár a folyópartra,
Egyedül vagyok, a csendes zűrzavarban.
Életem nélküled semmit nem ér,
Reszketek, de szinte hallom, hogy enged vért az ér.
Meghalok, mint hogy nélküled éljek,
Itt fekszem félholtan, s bátran mondok NEMet!